Virágének

Kreatív írásgyakorlat Radnóti Miklós Virágének c. verse alapján

Ma elmaradt az órám. Hiába csengettem Maroséknál, nem nyitottak ajtót. Károly fiúkat tanítom minden kedden francia nyelvtanra, de a múlt héten is lemondták a korrepetálást. Noha lebbenni láttam az ajtó melletti kis szoba függönyét, nem kopogtattam, nem zörgettem. Érteni kell a jelekből. Visszasétáltam, hát, a Körútra. Verőfényes napsütés borította az utat, szinte elvakított, miként a Duna vizén visszatükröződött, mikor befordultam a Pozsonyi útra. Meleg szellő lengette a sálamat, kabátra már szükség sem volt. Beköszöntött a május. A fák rügyei már sejthették mi vár ránk, hetekkel ezelőtt pattanásig duzzadtak, most pedig apró virágok csinosították a zöldellő fák ágait. Bosszantott a kiesett bevétel, mostanában amúgy is szegény az eklézsia, de a könnyed, tavaszi levegő mégis életkedvvel árasztott el. Sietve szedtem a lépcsőfokokat, reménykedtem, hogy Fif már hazaért és meglephetem azzal, hogy váratlanul én is korábban érek haza. Az ajtó nem volt kulcsa zárva.

– Drágám, de jó, hogy itthon vagy! – Próbáltam vidámságot sugallani Fif felé és elkerülni az elmaradt óra okainak találgatását. Mi értelme is lenne? Gondoljunk úgy a mai szabad délutánra, mint egy váratlan ajándékra és használjuk ki. – Mit szólnál, ha sétálnánk egyet, élvezzük ki ezt a melengető napsütést. Olyan rég voltunk a budai dombok között. Gyere, villamosozzunk ki Hűvösvölgybe!

Fanni meglepődötten nézett rám, de nem mondott nemet. Felvette a hosszú kötött kardigánját és elindultunk. Már megfigyeltem, hogy a rögtönzött programok sikerülnek a legjobban. Talán akkor tudjuk az életet igazán élvezni, ha nem készülünk fel az élvezetére. Ha hagyjuk, hogy az érzékszerveink arra figyeljenek, ami épp megérinti őket, ha hagyjuk, hogy a testünk engedelmeskedjen az érzékeinknek. Nem tagadtuk meg egy pillanatra sem az efféle engedelmességet. A nagy réten kedden délután senki nem jár. Az erdőszéli különc almafa tövében kényelmes plédként szolgált a hosszú kötött kardigán. Szerettem Fifben a játékosságát, és hogy nem tudott nemet mondani nekem. Minden apró érintésében éreztem szerelmét és odaadását. Testemben szétáradt az illékony megnyugvás. Felkönyököltem és gyönyörködtem vonásaiban. Hanyatt feküdt, testünk még összeért, behunyta a szemeit, zavarta a fejünk felett lengedező virágos faág tánca, amely hol arcára engedte a napsütést, hol mozgó árnyékot ejtett rá. Még egy-egy apró virág is ránk hullott. Magamba akartam szívni ennek a délutánnak minden áldását, emlékezni minden gyönyörére. Fif talán el is szunnyadt picit, mert nem nyúlt rögtön az arcára eső szirmok után. Sokszor mondta már, hogy a karjaimban biztonságban érzi magát. Szerettem volna kiszámíthatóságot biztosítani kettőnknek, nagyobb lakást, biztos állást, nyugalmat. Íme, a testi békét máris feldúlták a könyörtelen aggodalmak. Rossz előérzetem van. Érteni kell a jelekből.

– Elszunyókáltál, Mik? A kezed már nem simogat. Elaludtál? Mindig ezt csinálod. – fordult felém Fif kuncogva.

– Nem, nem, csak eltűnődtem azon, hogyan lehetsz ennyire tökéletes és kívánatos. – Próbáltam megőrizni a spontán délutáni kiruccanásunk könnyedségét.

– Ne kezd elölről! Ismerem már ezeket a felvezető, udvarló mondatokat. De most már kezd hűvös lenni és ideje hazamennünk. Nem kell nekünk bujkálnunk, mint buja és titkos szeretőknek.

– Igazad van, Fif, mint mindig. Poroljuk le a kardigánodat és menjünk. Amúgy is még el akarom olvasni az Est híreit.

Alkonyatra hazaértünk. A lap említést tett a német-csehszlovák határon zajló csapatösszevonásokról és egy hamarosan hatályba lépő új törvényről, amely egyensúlyt hivatott teremteni a társadalmi életben. Úgy ígérik, hogy a holnapi újságban tájékoztatnak arról, hogy ki minősül zsidónak. Mindent csak apránként, fogyasztható adagokban tálalnak. Így nem kapjuk fel a fejünket, hanem tovább falatozunk, nyeljük a mérget.

S bár, Fiffel ma eltöltöttünk néhány önfeledt órát a szabadban, szabadnak mégsem éreztem magam. Mint derűs égre a sötét felhő, úgy kúszott be gondolataim közé a balsejtelem. Érteni kell a jelekből.