Végzetem Trója

Vajon végzetem lesz-e e város, Ilion? Itt kell, hát dicső Akhilleusznak feláldoznia magát? Tíz éve dúló vad háború, meddig tartasz még? Egyetlen értelmed, hogy legendává faragj minket. Hős leszek! Sebezhetetlen mivoltomat senki kétségbe nem vonhatja. Győznünk kell, Patroklosz vérében ázó föld bosszúért kiált. Mürmidónok királya, harcosok példaképe vagyok. Válhatok-e hőssé Trója földjén? Megannyi akháj közül, az én nevem fennmarad-e? Fényűző királyi élet vár rám a háború után. Mégis, valahogy vonz a büszke halál. Briszéisz, szerelmem, legalább te maradj meg nekem! Maradj az utolsó napig, pillanatig, kérlek, tápláld hitemet önmagamban. Hisz, katonának bátorságát nem páncélja adja.

                                                                       …

Annyi mindenkinek kell megfelelnem. „Akhilleusz majd győzelemre segít, Akhilleusz a legerősebb, nem ismer lehetetlent, nem lehet felülkerekedni rajta.” – zúg már a fejem efféle mondatoktól. Mindig arra vágytam, hogy büszkén, harcban essem majd el, de mi végre? Vér, s fájdalom látványa nem hat rám. A bosszúm beteljesedett. Barátom, Patroklosz, itt állok gyilkosod meggyalázott holtteste felett. Trójaiak legbátrabb harcosa, Hektór, íme itt fekszel élettelenül. Lángoló haragom fékezhetetlenné tette szekeremet, mely holttestedet húzta, bizonyítva, én jobb harcos vagyok. Igazam volt? Gyarló gyilkosok vagyunk mindketten. Nincs jobb, nincs bátrabb, nincs igazabb. Gyilkos van. Hős van. Nézőpont kérdése.

Balgatag ember, ki csak a vérrontót látod benned, azt hiszed kevesebbet szenvedsz majd, mert szereted azt, ami igaz és jó? Meghalunk, mind meghalunk. Vidd, Priamosz király, vidd fiad testét! Temesd el hősként. Mert hős volt, én mondom.

                                                                       …

Hős Akhilleusznak meg kell halnia. Meg kell halnia, hogy legendája éljen. Sebezhetetlennek hisznek, de tudom, nem vagyok az. Halandó vagyok és a sorstól halandónak halál a hála. Érzem közeleg. Mikor a belső számvetést tart, a külső torzul. Mikor a lélek visszafele tekint, a test elhalványodik. Minden pusztul, hogy minden újra éljen.

Ma betörtünk Trójába leleményes Odüsszeusz találmányával. Alkonyodik, miénk már a város. Parisz királyfi íja megfeszül és elrugaszkodik, s hirtelen fájdalmat érzek sarkamon. Végre, megérint a fájdalom és élőbbnek érzem magamat, mint valaha. A háborút megnyertem, az életet elvesztettem. Megérte? Nem tudom.

Útjaim új irányt vesznek, utoljára Briszéisz arcát látom. Sajnálom, kedvesem. Ígértem, hazudtam, békét nem találtam. Szabad vagy, rab vagyok. Alvilág ura, a legenda. Minden úgy alakult, ahogy kívántam. De békére itt sem leltem. Így indítom hát útjára Odüsszeuszt, régi barátomat:

„Csak ne dicsérd a halált nékem, soha, fényes Odüsszeusz!

Napszámban szívesebben túrnám másnak a földjét,

egy nyomorultét is, kire nem szállt gazdag örökség,

mint hogy az összes erőtlen holt fejedelme maradjak.”

(Homérosz: Odüsszeia)