Nala és Renoir randevúja

Verőfényes, téli napsütésben, amikor egyszerre veszem hasznát a fehér gyöngyökkel kirakott fülvédőmnek és az arcomra mindig mosolyt csaló napszemüvegnek, üdítően hat a séta. Hogy miért mosolyodok el minden alkalommal? Nos, évekkel ezelőtti történetet idéz meg, amikor is Olívia barátnőmmel egy-két (három-négy?) koktélt követően mentünk vásárolni. Másnap ezt a fehér keretes, fekete lencséjű, vadiúj napszemüveget találtam a táskámban. A próbálgatás menete csupán homályosan derengett. Még mielőtt ittas bolti szarkának éreztem volna magamat, feloldozást jelentő összegyűrt blokkot is találtam mellette.

Nos, visszatérve a sétánkhoz, ez alkalommal nem volt kedvem egy újabb pénzköltő kényszerkörhöz a közeli drogériában és főképp nem volt ínyemre a „csak tegyünk egy kört a ház körül” elnevezésű csoszogás. Paneltömbök körül és között jellemzően csak az kering, aki valami nehezen megmagyarázható okból kifolyólag a kertesházas városrészből betévedt a dzsungelbe és nyilvánvalóan nem találja a keresett lépcsőházat, aztán ha sikerült, akkor még negyedórán át böngészi a kapucsengő névlistát. Szóval, csak azért, mert gyeden vagyok nem kell beszorulnom a szürke lakótelepre.

Szem előtt tartva Nala baba érdekeit és kényelmét rövid és nyugodt programokat szoktam kitalálni magunknak. Miután kis családunk a Csontváry Kosztka Tivadar kiállítás alkalmával már felfedezte, hogy mennyire bababarát a Szépművészeti Múzeum, így nekivágtunk kettesben is, ez alkalommal a Renoir tárlatra. A hideg levegő megtette hatását, Nala baba végig aludta a francia impresszionistákért rajongó, lelkes anyuka szuper jó programját. Így, nyugodtan tudtam nézelődni, megélve azt az örömöt, hogy újságíró igazolvány felmutatásával ingyen léphetek be egy kiállításra. Külön dicséret illeti a Szépművészeti Múzeumot, nemcsak a soron kívüli, akadálymentesített bejutás és tárlatlátogatás biztosítása miatt, hanem azért is, mert szájhúzás nélkül, mosolyogva engednek be mindenhova babakocsival és a szükséges táskákkal. Sőt, virtuális pirosponttal jutalmazom, hogy különálló pelenkázó helyiség van, nemcsak a női mosdóban, hanem a férfi mosdóban is! De, pirospontot kapnak azok a kisgyermeküket karban vivő vagy kézen fogó apukák is, akikkel összetalálkozott a tekintetem a múzeum termeiben. Mert, hogy ilyenkor a visszafogottabb szülőkben benne van, hogy „á, jobb, ha csak a parkban sétálunk, a gyerek úgy se ért még belőle semmit, annyi cuccot kell vinni, jól kell manőverezni a babakocsival, jobb, ha nem zavarjuk meg a látogatókat azzal, ha a baba felsír, nyűglődik, bekakil…”. A kevésbé visszahúzódók, persze, letarolnak mindenkit, mintha valamiféle lánctalpas páncélozott harcjármű lenne az a babakocsi. Az is igaz, hogy ők általában nem a múzeumok előtt tolakodnak…

Anya-lánya programunknak a célja nem Nala művészettörténeti képzése volt. Ez rólam szólt. Attól még, hogy egy nő anya lesz, nem szűnnek meg az érdeklődési körei, vagyis nem kellene, hogy megszűnjenek. A baba nem akadálya az ehhez hasonló kikapcsolódásnak, sokkal inkább szerves része, ráadásul, hiszem, hogy a példamutatásunkkal tanítjuk őt. Elméletemet Renoir is megerősítette, csodálattal néztem – többek között – a Gabrielle és Jean és a Szoptató nő című festményeit. Íme, ha kisgyermekes anyukának és babájának helye van a vásznon, akkor ott a helye a vászon előtt is.

Utóiratként hozzáteszem, hogy nem zavartuk a látogatókat, sőt, mindkét alkalommal sok kedves mosolyt, gratulációt és jókívánságot kaptunk „egzotikusnak” titulált babánkhoz, elnézést talán csak a művész uraktól kellene kérnem, amiért picit „elloptuk a show-t”.

(A képek minőségéért elnézést kérek, sietve készültek mobiltelefonnal.)