Az első születésnap: kinek az ünnepe?

„Ez a nap más, mint a többi…” Az első igazi mérföldkőhöz értünk: Nala baba egy éves lett. Lakás feldíszítve, oroszlánkirályos torta a hűtőben. Szűkebb körben készülünk az ünnepségre. Leszaladok virágért, mert hát minden nő örül a virágnak, sosincs korán, se későn. A lányom mégse értékeli, ránéz, gyömöszöli egy kicsit a szirmait, kis híján letöri a fejét, majd éles Dada, Dada kiáltásokkal keresi az apját. (Daddy lenne a megszólítása, de az Nala számára csak Dadává egyszerűsödött.)

Apropó, virág: a családom anyai ágán szokás volt, hogy a gyermek születésnapján az édesanya (is) kap virágot, így Nala első születésnapján édesanyám engem is meglepett egy szállal. Mert, – bár az ünnepelt a gyermek – az édesanya fáradozásai, áldozatvállalásai, álmatlan éjszakái mind megérdemlik a megemlékezést. Túl vagyunk hát az első, talán a legnehezebb éven – állapítjuk meg Dadával. Nevezzük őt csupán így. Belecsöppentünk a kalandba, felnőttünk a feladathoz, kialakítottuk a saját családi életünket. Íme, itt az egyéves gyermekünk: áll a lábán, gagyog, sikít, nevet, tapsol és sikertelenül bár, de próbálkozik elfújni a gyertyát a tortáján…

Visszagondolunk az elmúlt egy év kezdetére: az ismételt labor eredmények se jók, emelkedik az epesav szintje a véremben, a mindennapi CTG nem elegendő, be kell feküdni a kórházba és meg kell indítani a szülést – hangzott az orvosok egyöntetű véleménye. És innentől kezdve hirtelen annyi minden történt, hogy levegővétel nélkül sorolom bárkinek, aki kérdezi, mert jó erről beszélni, mert kell erről beszélni, mert a szülés nem lehet tabu.

Volt, tehát, ballonos tágítás, nagyobb fájdalmak még sem jelentkeztek, a kisebbekkel és a kilógó csövecskék okozta kellemetlenséggel a kórteremben megbirkóztam egyedül, abban a hitben, hogy ha ez nem csalogatja ki a babát, akkor másnap hajnalban beindítják másképpen, hiszen az idő és az epesav ellenünk dolgozik. De reggel nem volt hely a szülőszobán. Azt mondták, majd értem jönnek. Ténferegtem, türelmetlenül vártam, hátha megyünk, szülünk. De nem, és közben a fájások is elmúltak. Aggodalommal telve kértem, csináljanak egy CTG-t aznap is. A takarítónéni megsajnált, elment megkérdezni, hogy van-e már hely számomra. De nem volt. Maradtam a nőgyógyászati osztályon. Eltelt az egész péntek, míg én csak kényelmetlenül üldögéltem a ballonomon. Bizarr volt… A valaha volt leghosszabb napként írtam le minden érdeklődő családtagnak és barátnak, akik folyamatosan azt kérdezgették, hogy na megvan-e már a baba?! Aztán a másnap lett a valaha volt leghosszabb nap. Az idegesítő nem a tétlen várakozás volt, hanem hogy epesav szintet nem tudtak mérni a kórházban. Úgyhogy, maradt az aggódás, a türelmetlenség, a kényelmetlenség és a ballon. Aztán eljött a szombat hajnal és értem jöttek, végre. Irány a szülőszoba: ballon kitép, CTG felrak, utasítás: feküdjek. Egy kis ablakon néztem a kórház melletti őszies erdőt, még sötét volt. Burokrepesztés, oxitocin infúzió és kezdődtek is a fájások. Az orvosok kedvesek voltak, de egy fiatal, kelletlen, kimért, életunt szülészlány megkeserítette az élményt. Farzsebébe másodpercenként érkeztek az üzenetek. Úgy éreztem, zavarom. Végig ágyhoz kötött voltam, ami nehezítette a fájások elviselését, de a CTG-nek fent kellett lennie, annak érdekében, hogy figyeljék a babát, akit épp kizavartunk a fészkéből. Mintha ürgét öntenénk.

Minden „jóval” megspékeltük a napot: voltak fájások, meg erősebb és hosszabb fájások, aztán ezeket egyre sűrűbben követő, még erősebb és még hosszabb fájások, hányás, bepisilés, étlen-szomjan kikötözve fájdalomcsillapításért könyörgés. Alkonyat után ismét sötét lett az erdő, ekkor a kedves doktornő még a karácsonyi égősort is bekapcsolta, hogy hangulatosabb legyen a szülőszoba. A szoba attól lett hangulatosabb, hogy este hétkor ismét váltották egymást a szülésznők, és érkezett egy együttérző, tapasztaltabb hölgy. Mikor már a császármetszés szükségessége is felmerült, akkor este tíz körül megérkeztek a várva várt tolófájások, amelyekből nem sokat éreztem az utolsó órában bekötött fájdalomcsillapítónak köszönhetően, így találomra nyomtam. Hasba könyökléssel segített a doktornő, ami lehet, hogy traumatikusnak hangzik, de az egész naphoz képest már semmiségnek számított. A gátmetszéshez készülődve, a doktornő kézbe vett egy számomra sövényvágó ollónak tűnő eszközt, ami az én rurálisabb körülményekhez szokott páromat is igencsak megijesztette. De nem lesz rá szükség – szólt közbe a szülésznő. Pár perc elteltével megkértek, hogy nyúljak oda. Egy nyálkás, véres hajcsomót érintettem meg, a hajas babám feje búbja már kint volt. Aztán még egy kis erőlködés és egy csutakos kis újszülött került a mellkasomra. Nem sírt, csak tüsszögött és bámult az apró szemeivel. Hát allergiás rám és az egész külvilágra?! Helló Baby, ideje bemutatkoznunk egymásnak – szólt közbe Dada. A méhlepény, a varrás, a tisztogatás már nem is érdekelt. Életemben először fogtam újszülöttet a karjaimban, az érzés, azt hiszem, leírhatatlan.

Apás szülés volt. Ez manapság már nem nagy szó, de ne felejtsük el, hogy Dada nigériai, ahol a szülés a nők dolga, férfinak ott keresnivalója nincsen. Párom hozzám hasonlóan debütáló volt. Lelkesen megvette az apás szülés ruhaszettet, és gondolta ennyivel le is tudta a dolgát. Aztán a szülőszobán szembesült a szerepével, hogy hányótálat kellett elém tartani, vizet kellett tölteni, törölgetni, biztatni, támogatni kellett. Helyt állt, el sem mozdult mellőlem. Igaz, nem is nagy volt oka rá, ő teljes kényelemben megnézett három futball, két rugby mérkőzést és megevett egy hátizsáknyi elemózsiát. A tolófájásoknál kezdett igazán érdeklődni, aztán persze lelkesen fotózta a mázos kislányát. Így, egy év elteltével, ezen megható pillanatok felelevenítésekor, hallhattam az ő szemszögéből a szülésem történetét: az a majd 17 órás vajúdás nagyon hosszú volt, ő teljesen elfáradt a nap végére (délután érkezett meg csupán, teszem hozzá halkan) és végig sokat panaszkodtam, amit nem értett, hiszen a világon mindenki tudja, hogy a szülés fájdalmas.” Hát, köszi… és egy ide nem illő igekötős igével illettem. Lehet, hogy az édesapák számára a szülést – tulajdonképpen tehetetlenül– végig asszisztálni egy érzelmileg nehezen feldolgozható élmény, amit nem is kellene mindenáron rájuk erőltetnünk? A témát eltettük máskorra, mert „ez a nap más, mint a többi…”, végül közösen fújtuk el a gyertyát. Nala baba pedig lelkesen megtapsolt minket.