Játszótéri minőségemben

Jelentem birtokba vettük a közeli és távolabbi játszótereket, játszóházakat. Nala babát ma már hivatalosan is a csúszda ördögének és a hinta gyűlölőjének nevezhetnénk ki. Pedig Dadával mindent bevetettünk annak érdekében, hogy megszeresse ez utóbbit. Hangosan dalra fakadtunk és duettben adtuk elő a Hinta-palintát. Igaz, első fellépésünkkor Dada teljes meggyőződéssel hinta-pálinkát énekelt és azóta is fenntartással fogadja el, hogy bár magyar dal, ez most kivételesen nem a pálinkáról szól.

Az az igazság, hogy hiába törtünk mi a Korda-Balázs házaspár babérjaira, Nalát nem nagyon köti le egyik játék sem. Ő a társasági élet miatt jár a játszóra. Például csak akkor száll fel egy pörgethető körhinta jellegű padra, ha egy nagyobbacska és jóképű fiúcska hajtja. Az én lányom ezt máris kiszúrja, odaáll a körhinta mellé és meredten bámulja a kisfiút. Ilyenkor az anyuka vagy az apuka általában szól a kisfiúnak, hogy állítsa meg azt a forgó valamit és engedje beszállni a kislányt, majd csigatempóban forgassa a kormánykereket, nehogy elszédüljön a kisbaba. A fiúk ezt az utasítást nem nagy örömmel hajtják végre, de kelletlenségük az én lányomat nem zavarja, őt csak az érdekli, hogy a kisfiú szoros közelségében szédeleghessen. Hát jó, volt ennél már kínosabb élményem is – nyugtázom magamban ezeket a jeleneteket.

Emlékezetesen kellemetlen maradt többek között a játszótéri társadalomba való első beilleszkedési próbálkozásunk. Vettem a bátorságot és pár hónapja egy szép, napos délelőttön lemerészkedtem az épp csak lépegetni tanuló Nalával a közeli, úgy nevezett máltai játszótérre. A kapu ajtaján figyelmesen elolvastam a kiírást is, hogy felkészült legyek. Nagyon tetszett és megnyugtatott a plakát.

Leparkoltam a babakocsit és előtört belőlem a gyermeki énem, azonnal mindent ki akartam próbálni: hintát, homokozót, mászókát, de főleg azokat a modern, nevüket se tudom játékokat. Ilyenek az én időmben nem voltak. Nekem a piros, nyekergő, rozsdás hinta és a festékét már pikkelyekben elhagyó mászóka jutott, mindkettő a fák gyökerei által feltúrt aszfalt fellett, amin valaki mindig betörte a fejét. És ott volt még a kutyapiszkos homokozó, tele törött lapátokkal és még azokért is küzdeni kellett. Csúszdára nem emlékszem, hogy lett volna a panelsorunk melletti játszón, de ha volt is, biztos lehorzsoltam a fenekemet és ezért elmém örökre törölte emlékét is. De Nalának már szép, elkerített, gondozott és biztonságosnak tűnő játszótér áll rendelkezésére – ujjongtam magamban.

Csakhogy, örömömben lányom nem annyira osztozott. Egy pillanatra sem érdekelte semmi más csak a kicsi kavicsok a földön. Ezért minden apró lépés megtette után leült, lehajolt vagy elesett csakis azért, hogy a kicsi kavicsokat fogdoshassa, szedegethesse és kóstolgathassa. Ott álltam lelkes anyukaként, rákészültem elsöprő sikerű első játszótéri élményünkre, frissen felszeletelt almával és hűsítővel a táskámban és Nala a babakocsi kétméteres körzetében csak kavicsokat nyalogatott. Sőt, amikor megpróbáltam elvenni tőle, a homokot a szemembe, a kicsi kavicsokat pedig a pólóm alá, egyenesen a melltartómba dobálta. Megelégeltem a dolgot és erőnek erejével elcipeltem a homokozóig. Ott, aztán rácsodálkozott, hogy léteznek e Földön rajta kívül még gyerekek és egy mélán gereblyéző kislány felé indult. Mindkét karját kinyújtva és nagy barna szemeit meresztegetve, mindenáron tudni akarta, hogy mi az, ki az, él-e. Balszerencséjére a vörös hajú, pufi arcú kislány meglehetősen antiszociális egyéniségnek bizonyult, a mellette gubbasztó édesanyja szintén. A gereblye leállt, a kislány szája sírásra görbült és én jobbnak láttam visszahúzni Nalát és kiiszkolni a homokozóból.

Tovább cipeltem egy kis házikóhoz, aminek verhette a falát. Úgy tűnt, ez leköti a figyelmét. Ekkor arra sétált egy az előzőnél barátságosabb anyuka, aki ránk mosolygott és szóba elegyedtünk. „Jaj, de aranyos kislány!” bazsalygó mondatot követte annak kötelező viszonzása „Oh a tiéd is. Istenem, de édes!”. Majd villámcsapás-szerűen ért a kérdése: „És te milyen minőségben vagy itt?”.Belőlem kiszakadt egy értetlen „Tessék?”, mert tényleg nem értettem a kérdését. Ezért a szende anyuka bájosan válaszlehetőségeket is ajánlott: „A babysitter vagy? Vagy hát, érted, hogy mondjam, milyen minőségedben jöttél le a játszóra ezzel a cuki kislánnyal?” Hát, értem, bár mondhattad volna másképpen. Mi az, hogy milyen minőségemben érkeztem a játszótérre? Oké, kicsit sötétebb a bőrszíne és sötét a szeme és haja színe, nem olyan, mint az enyém, de attól még a lányom. Végül csak annyit mormogtam, hogy az anyukája vagyok. Az élmény határozottan a fenék lehorzsolós csúszdázással egy kategóriába esik.

Azóta, többnyire Dadával együtt, hármasban járunk a játszótérre. Elkerülve így azokat a tekinteteket, amelyek teljes meggyőződéssel tudni vélik, hogy elhagyott minket az opportunista, megbízhatatlan, erőszakos, komolytalan néger férfi. De egyébként is sokkal jobb együtt menni, mert akkor Dada futkos az azóta Forma 1-es versenyautó gyorsulási képességeire szert tevő Nala után.