Fejlesztés, fejlesztés, fejlesztés

Elérkezett az idő; belecseppentünk az anyukák közötti versengésbe: „Na, a tiéd mit tud már, miket csinál”? Amikor először nekem szegezték a kérdést azt sem tudtam hirtelen, hogy milyen válaszlehetőségekből válogathatok, mert hát az én babám eszik, alszik, sír, kinyitja a szemét és felemeli a kezét és így tovább. Vagy mégsem erre kíváncsiak? Miért is kellene összehasonlítanunk őket? Ha tudatosan nem akarok részt venni a kinek a gyereke ügyesebb versenyben, akkor válaszolhatok úgy, hogy: ó, az én három hónapos lányom trigonometrikus egyenleteket old meg, miközben József Attilát szaval?

Lemaradásunkkal szembesítettek minket a státuszvizsgálaton is: nem akkor fordult hasra mikor kellett volna; ha átfordítottam, gyűlölte a hason fekvés minden ezredmásodpercét. Bekerültünk a lélektani negatív spirálba: beutalók, időpontkérés, vizsgálat, tanácsadás, kontroll. Különböző utasítások: tornáztassam minden tisztába tevéskor, vigyem hydroterápiára, meg konduktorhoz, jót tehet a manuálterápia is és – persze – különböző alapítványok különböző foglalkozásai is, de eközben hagyjam pihenni, engedjem magától felfedezni a baba szem-szájnak ingere szerint kialakított környezetét, naponta többször tegyem nagylabdára, hintáztassam lepedőben, palacsintaként forgassam, hason fekvéskor tükörrel és csörgőrázással kössem le a figyelmét, és így tovább, ha sírva üvölt akkor is. No mercy! Nem tudtam eldönteni, hogy akkor én a cirkuszi idomár vagy a bohóc vagyok a tornajelenetben?

Tudom, mindenki jószándékkal írta elő a teendőket. Sőt, hadd fogalmazzak meg itt egy dicséretet a magyar egészségügyről: szakszerű ellátásban volt részünk, lelkiismeretes, minden eshetőségre gondoló és ebből kifolyólag minden esetleg gyanús jelre, tünetre odafigyelő hozzáállást tapasztaltunk több orvosnál, gyógytornásznál is. Hála Istennek, a kisebb mozgásfejlődési lemaradást a Dévény Alapítvány speciális manuálterápiája (ezt választottam több pro és kontra érv alapján) segítségével és sok odafigyeléssel nagyon hamar korrigáltunk.

A nehézséget nem is ez jelentette, hanem az az útvesztő, amikor – mint a gyermeknevelés oly sok területén–, itt is mindenki mindenkinek ellentmond. Amikor a gyermekéért bármire hajlandó anyuka azt érzi az egyik orvos által javasolt terápián, hogy itt jó kezekben lesznek, akkor egy másik elismert szakorvos lebeszéli róla, ajánl másik három féle kezelést, kimért stílusában hozzátéve: „Édesanya, értse meg, hogy ez a maga felelőssége, a maga lelkén szárad”. A korai fejlesztéssel foglalkozó alapítványok és módszerek tárháza végeláthatatlan, és minden szakorvos, védőnő, ősanya másra esküszik. Egy kezdő anyuka ilyenkor pánikba esik és kvázi különórákat szervez a pár hónapos gyereknek: vigyem a vizes terápiára vagy vigyem a szárazföldire, vigyem gyógytornászhoz vagy vigyem konduktorhoz, vagy vigyem a biztonság kedvéért egyenesen a híres fejlesztő intézetbe, válasszam a fizetős vagy az állami lehetőséget, vagy hallgassak az apjára, aki szerint túlreagálom az egészet, hagyjam cseperedni, hiszen ő és négy testvére mind kétméteresre nőtt Nigériában orvosok nélkül is?

Mindeközben ott a nyomás, hogy a babának legyen szépen kialakított napirendje, főzzek finom hamit, legyen elég földön játszós szabadidő, tanuljunk dalokat és mondókákat, vigyem közösségbe, vagyis inkább ne vigyem, hiszen terjed a covid, az influenza és a rota, pihenjek napközben akkor, amikor a baba is alszik, de közben tartsak tiszta háztartást, foglalkozzak a súlyommal, a hajammal, körmömmel, szőrömmel, és apukával és a szüleimmel és a barátaimmal, sőt, képezzem magamat a munkába való visszatéréshez, de mindemellett kapcsolódjak ki, hogy ne veszítsem el önmagamat… Jelentem, elvesztettem!

Tiszta fejjel kell(ene) gondolkodni és valóban a baba szükségleteinek megfelelően elkezdeni a korai fejlesztést. Nem feltétlenül akkor teszünk jót, ha mindenféle kezelésbe és terápiába belekezdünk. Nem szabad betegségtudatot nevelni a gyerekünkbe és nem kell azt éreznünk, hogy nem vagyunk elég jó anyák akkor, ha nem az előírt időben érnek el egy mozgásfejlődési mérföldkövet. Ezt az egyik elismert szakértő értette meg velem, mikor úgy jellemezte a szakma túl biztosra menő, ide-oda küldözgető hozzáállását, hogy ma az országban nincs is egészséges gyerek, csak olyan, akit kevesen vizsgáltak. Ma már tudom, hogy az egészséges babákat – sok odafigyeléssel és szeretettel – hagyni kell a saját ütemükben fejlődni és csak akkor kell „rásegíteni”, amikor az feltétlenül szükséges.