A kék, masnis nadrág

„Át kell nézni ezt a sok ruhát, már ez sem jön fel rám!” – kiáltok fel öltözés közben és dobom félre a kék, öv helyett masnival megköthető nadrágot. Hangosan szól a zene és önfeledten Koncz Zsuzsával énekelem „Miért ne tenném, miért ne tenném, ha jó nekem, ha jó nekem”, miközben próbálok egyszerre cipőbe bújni és szempillát festeni. Már a villamosra várok, mikor még mindig a dalt dúdolom és legszívesebben minden porcikám egy felszabadult táncra perdülne. Táncolni mára már megtanultam egyedül is, de szembe kell néznem a tévúttal, amit taposok: engem nem elégít ki a szakmai előmenetel. Nekem kell a szerelem, az a „nem gondolkodok és nem érdekel ki mit mond” szerelem. Egy olyan férfi, akivel e tánc ösztönös, nem görcsös egymásba kapaszkodás, aki bátran megpörget és határozottan visszahúz magához.

Vajon magabiztosság kérdése, hogy egy nő – kötelező szerepeiből olykor kilépve – mások elvárásaival szemben azt tegye, ami jó neki? Bátorság kell ahhoz, hogy felismerjük, hogy mire van szükségünk és a rosszalló pillantások ellenére elinduljunk azt megkeresni? A közösségi média a – szerintem már túlzott –, önbizalmat és énközpontúságot tartja vonzónak. Nagymamáink még az alázatosság-szerénység-szorgalmasság szentháromságára neveltek. Elmerengek, mi is lehet akkor az önbizalom mércéje, miből állhat a magabiztos kisugárzás. Van-e nekem olyan? Közben megüti a fülemet egy kirívóan öltözött fiatal női társaság viháncolása és felszínes csacsogása. Nem, nekik már nem szükséges erősíteni az önbizalmukat – állapítom meg.

Hirtelen eszembe jut a kék, masnis nadrág. Emlékszem a napra, mikor céltalan bóklászás közben egy olyan utcába fordultam be, ahonnan épp látni lehetett az Eiffel-tornyot. Betértem egy butikba, és ebből a divatos nadrágból pont volt a méretemben, mármint az akkori méretemben. Teljesen felvillanyozott a vásárlás. Másnap fel is vettem, és bár egyedül voltam Párizsban mégis beültem egy étterembe, még bort is rendeltem magamnak. A franciásan könnyed ebéd után, a megnyerő pincérre mosolyogva hátra dobtam a hajamat, felvettem a napszemüveget és határozott léptekkel indultam a Szent Mihály sugárútja irányába. Abban a pillanatban önazonosnak éreztem magamat, a helyemen voltam összhangban önmagammal. Talán ez a kulcsa annak a bizonyos kisugárzásnak.

Sokan mondták, ne utazzak egyedül, ahogy a mai találkozótól is óvnak. „Nem neked való, az eszedre hallgass, csalódás lesz a vége…”, satöbbi. Hiába. Ahogy a nadrágot se tudatosan kerestem, úgy Őt se. Leszállok a villamosról és ismét határozott léptekkel indulok el. Miért ne tenném, ha jó nekem?