Az iszlámról alkotott kép az európai szépirodalomban
Milyen jelzők jutnak elsőre eszünkbe „Arábia” hallatán? Mesés, titokzatos, egzotikus, vagy veszélyes, félelmetes és koszos? Varázslat vagy terrorizmus? Nemcsak a világhíradó, hanem a történelmi tanulmányok, irodalom, hitek és tévhitek is befolyásolják világképünket. Miként változott az évszázadok során az iszlám világról kialakult képünk Európában? Elemzésemben közismert európai szépirodalmi műveket vizsgálok, a középkortól a romantikáig. Ugyanis ezen irodalmi ábrázolások nagymértékű hatást gyakoroltak az adott és a későbbi korok olvasóira, művészeire.
Az ütközőpont
Samuel P. Huntington teóriája szerint századunkat a civilizációk összecsapása jellemzi, amely a világrend teljes átalakulásához fog vezetni. (Huntington, 2001) Anélkül, hogy konkrét definíciót adnánk a civilizáció mibenlétére vagy megpróbálnánk véleményezni Huntington elméletét, abban megállapodhatunk, hogy a keresztény (a Nyugat) és az iszlám világ két különböző kultúrát, civilizációt alkotnak, ám egymással nagymértékű interdependenciát mutatnak. Szerb Antal (Oswald Spenglerre reflektálva) az iszlámot a legfiatalabb világvallásnak, „civilizációs foknak” tartja, amely „megmerevedése annak a kultúrának, melynek előtörténete az Ószövetség, fénykora a keresztény ókor… az Izlám úgy aránylik az ókeresztény szellemhez, mint Amerika Európához”. (Szerb,1987:149) A kapcsolat irodalmi visszatükröződéséhez mindenképpen kellett a találkozás, amely, – mint azt látni fogjuk – nem feltétlenül történt közvetlenül, hanem inkább közvetett módon. Ütközőpontnak a Földközi-tenger medencéje tekinthető. Mare Nostrum, a közvetítő, ami a kapcsolatot fenntartja; a helyszín, ahol a konfliktus lezajlik; a kincs, ami partjainak gazdagságát biztosítja; és út, ami egy jobb világot sejtet mindannak a sok százezer menekültnek, akik lélekvesztőkön is vállalják átszelését. Birtoklása, egy szóval, hatalom. Az iszlám észak-afrikai térhódítását követően kulcsfontosságú területekké váltak a két kultúra összeütközése szempontjából: Andalúzia, Szicília, Velence, Isztambul.
Történelmi háttér
Az iszlám európai térhódítása, amely lehetőséget adott a két kultúra együttélésére, több szakaszban történt. Tárik Ibn Zijád berber hadvezér 711-ben hódította meg az Ibériai-félsziget déli részét, majd közel 800 évig muszlim fennhatóság alá tartozott a terület. E hódító hullámnak Martell Károly állta útja 732-ben Poitiers közelében. (Rostoványi, 2010:23) Történelmi csata volt, hiszen, ha a muszlimok győzedelmeskedtek volna, akkor vélhetőleg egész Nyugat-Európa iszlám uralom alá került volna, és mint látni fogjuk, a megütközés kivételes hatással bírt az európai vulgáris irodalom fejlődésére. Ibéria, arab nevén al-Andalusz, korának legfejlettebb régiója volt. (Rostoványi, 2010:23) Az iszlámmal való közvetlen érintkezés hatalmas befolyást gyakorolt az egész akkori nyugati civilizációra, különösképpen a matematika, az algebra, az alkímia, a földrajz, az orvoslás, az építészet terén (egyiptomi, szíriai, görög, perzsa, indiai tudás egybeépítésével). Szépirodalmi hatását leginkább a filozófia, az arab hellénizmus közvetítésével érte el. (Eco, 2010:113) Az araboknak meghatározó szerepük volt az ókori görög filozófia és irodalom megőrzésében, fordításaiban és átadásában, „visszaadásában”. A középkori Európa „elfeledte” ókori irodalmi vívmányait, mivel azok pogány szerzők művei voltak, ám kiemelkedő arab tudósok nemcsak számontartották, hanem tovább is gazdagították azokat, hogy aztán újra eljussanak a humanista és reneszánsz gondolkodókhoz. Elsősorban az ibériai iszlám jelenlét során épülhettek vissza a köztudatba ezek a művek, olyan filozófusok jóvoltából, mint Avicenna (Ibn Színá) és Averroes (Ibn Rusd). (Rostoványi, 2010:26) Fontos említést tenni az iszlám vallási toleranciájáról, ugyanis mind az ibériai, mind a szicíliai fennhatóság évszázadaiban békésen éltek egymás mellett muzulmánok, keresztények és zsidók. Szicília a IX- XI. század között volt a dél-olaszországi arab fennhatóság központja, mely kiterjedésében elérte Róma kapuit is. Mindennek ellenére, iszlám közösség nem maradt fent Olaszországban, annak kialakulása és integrációs kihívásai napjaink vezető hírei közé tartoznak. Második hullámnak, Rostoványi Zsolt felosztása szerint, a Kelet-Európát meghódító mongol-tatár seregek előtörését tekinthetjük, amely számos muzulmán közösséget hagyott maga után a Volga-medencétől a Krím- félszigetig, valamint a Kaukázusig. Harmadik hullámot, egyértelműen, az Oszmán Birodalom balkáni expanziója jelentette. A több évszázados uralom eredményeként Albánia, Bosznia-Hercegovina és Törökország lakosságának többsége a muzulmán vallást vette fel. Így, nemcsak kisebb vallási közösségekben, hanem nemzetállami szinten is megjelent az iszlám Európában. A Felvilágosodás korának diplomáciai kapcsolatait és mélyebb kulturális ismeretek szerzését tette lehetővé, a vízválasztó értékű 1798-as napóleoni hadjárat Egyiptomban, mely „feltörte” az iszlám stagnáló elzárkózottságát a Nyugattól. (Rostoványi, 2004:55). Negyedik hullámként tekinthetünk a második világháborút követő dekolonizációs folyamat és az európai munkaerőéhség okán bevándorló muszlim közösség megjelenésére Európában.
Társadalmi beilleszkedésük, vallási, jogi és az élet számtalan más területén mutatkozó eltérések komoly társadalmi törésvonalat képeznek kontinensünkön, különösen fenyegető színezetet öltve a fokozódó terrorveszély árnyékában. Nem egy elzárt, ismeretlen közösség „tolakodott be” tehát a zsidó-keresztény kultúrkörhöz tartozó országainkba, hanem az európai kultúrtörténetben már jól ismert „szomszéd” terjeszkedik. Hiszen „a premodern Európa története hosszú történelmi időszakon keresztül nagyjából egybeesik a Mediterráneum történetével, s a Nyugat-római Birodalom bukása után a mediterrán kultúrkör vált európai civilizációvá.” (Rostoványi, 2010:25) Rostoványi értelmezésében (Henri Pirenne, francia történész elmélete alapján) az iszlám térnyerés segítette elő az európai keresztény középkor megalakulását, a Karolingok szerepének felértékelődését. (Rostoványi, 2010:27) A VIII- IX. századi iszlám expanzió az iszlám és a kereszténység közötti határvonallá változtatta a Földközi-tenger partvidékét, ám a két befolyási zóna nem rivalizált egymással, inkább élénk kapcsolatot tartott fent a kereskedelem jóvoltából. Néhány száz évvel később, viszont, már más politikai helyzet állt elő, amely szintén jelentős, mai napig érezhető hatást mért az irodalomra és minden képzőművészetre egyaránt: a keresztes háborúk.
A „Kelet” jelenléte az európai irodalomban
A keleti világ többnyire két különböző módon jelent meg az európai irodalomban. Az egyik a csodák birodalma, a mese ereje, amely teljes mértékben átszőtte kultúrtörténetünket. Különösképpen fontos a IX-X. századra datálható Ezeregyéjszaka meséinek hatása: a tout court szereplők és az egzotikus utazás metaforája. A középkori Európában is, de főként a XIX- XX. században visszaköszön az az Ezeregyéjszaka meséiben is érezhető egzisztenciális bizonytalanság, belső feszültség, melyek alól feloldozást csak az irreális gyönyörök, a padló és falak meseszép díszítése, a repülő varázsszőnyeg, a jó és a rossz szellem jelenléte adhat; olyan világot ábrázol, ahol bármi lehetséges és a sors minden képzeletet felülmúló hatalommal bír. (Szerb, 1987:155) A másik ábrázolási mód az állandó ellenségképé. A keresztes háborúk nyoma a művelődéstörténetünkben egyedien meghatározó. Az andalúziai fennhatóságtól kezdve az Oszmán Birodalom elleni évszázados ellenállásig általános ellenségként a muzulmán harcosok éltek a köztudatban, és ennek képzőművészeti, irodalmi leképeződésében. Számtalan népdal, szólás-mondás, közmondás tanúskodik erről a jelenségről több európai nyelvben.[1] Feltűnő az is, hogy későbbiekben a manierista és barokk irodalom a keresztes háborúk témájához a török ellenes aktuálpolitikai áthallás végett nyúl.
A középkori lovagirodalom
Szerb Antal, bár nem foglalkozik világirodalmi szinten az arab és perzsa irodalommal, elismeri, hogy azok kétszeresen is világirodalmak: nemcsak olvassák azokat az egész világon, hanem elevenen hatottak is a világirodalomra, főleg a XIX. század folyamán. Az arab és a perzsa irodalom, részben folytatja a görög-római mágikuskultúrát (Szerb, 1987:148), gazdagítva azt törzsi motívumokkal és a Korán történeteivel. „Az előázsiai népeknek általában igen nagy a fogékonyságuk a szó iránt: egy arab legenda azt meséli, hogy amikor Isten kiosztotta az értelmet az emberek között, a görögöknek a fejébe, a kínaiaknak a kezébe, az araboknak a nyelvébe tette azt.” (Szerb, 1987:152) Az andalúziai iszlám hódítás során az európai irodalomban újfajta, valamint a hellenisztikus korból újra átvett műfajok jelennek meg, ilyen a novellák sorozatából összeálló prózaregény, mely nagy hatással lesz Boccaccio-ra, idesorolhatjuk Fírdauszi perzsa költő királyokról szóló hőskölteményét. Utóbbi, verhetetlen, gőgös főhőse Rusztem, Cid előképének tekinthető, de Rolandban is hasonló tulajdonságokat találunk. A vallási irodalmat tekintve stílusában és műfajában is egyezést mutatnak a középkori misztériumjátékok, míg az iszlám kultúrában Ali, Hasszán és Huszein síita mártírok történetét dolgozzák fel, addig Európában keresztény mártírok a középkori utca színház hősei. (Szerb, 1987:161) A két kultúra, vallási eltérések ellenére is mutat fel számos közös nevezőt. A Hét alvó legendája nemcsak katolikus és ortodox keresztény körben ismert és jelentős, hanem a Koránban is szerepel. Hatásának vizsgálatában pedig nem is szükséges messze menni, hiszen a kortárs irodalom és filmművészet is bőven merít belőle.[2] Európa középkori irodalma legfőképpen a kelta mondakörre épült, melynek a boldogtalan szerelem, a kaland és bátorság és a misztikum az alapja. A történelmi viszonyoknak megfelelően változott az ellenségkép a történetekben. A szaracének ibériai és szicíliai fennhatósága és a Poitiers városához közeli ütközet, valamint a Szentföld visszaszerzésére induló keresztes hadjáratoknak megfelelően alakult Trisztán és Izolda története a boldogtalan szerelemről, Artúr király és lovagjainak bátorsága, és a Szent Grál misztikus szerepe az európai kultúrában. (Szerb, 1987:187) A francia lovagirodalom alapjának tekinthető a Roland-ének mondaköre (1080 körül), háttérben a Pireneusok hegycsúcsai között zajló szaracénok elleni harccal, melyet lényegében áthat a keresztény hit, ez utóbbi adja alapját a későbbi európai identitásának is. Említésre méltó, hogy bár a szaracénok, mint ellenség szerepelnek a vulgáris francia műben, egyáltalán nem számottevő a pejoratív jelzők mennyisége. A középkori spanyol nyelvű irodalomban, e korszakban (1100 körül) jelenik meg Cid figurája, mozarab verselési formában, tematikailag francia lovagi mintára, ám a vitézi ének figurája a későbbiekben teljesül majd ki.
Az itáliai humanizmus és a reneszánsz
A középkorból a humanizmusba átívelő irodalom nagyja, Dante Alighieri művei közül az Isteni színjátékot emelném ki, mint korának minden ismeretét ötvöző művet, valamint a Respublica Christiana teóriáját, melyben a szerző egy egységes Európa tervét fejti ki latin nyelven. (Bóka, 2004:14) Dante elképzelése szerint az egységet a latin nyelvhasználat és a keresztény vallás alapozza meg. Mindkettő mélyen elválaszt az iszlám kultúrától. Időközben a keresztes hadjáratok is más formát öltöttek. A keresztény hit gyökereit jelentő, Jeruzsálemet elfoglaló ellenség képe sürgetette az európai összefogást egy közös keresztes hadjárat megszervezésére. A muzulmán nép, mint ellenség vált a kor legfőbb toposzává. Külső fenyegetettség jelentősége azonban, nemcsak vallási alapon rémisztette a kor Európáját, sokkal inkább kereskedelmi és területi érdekek miatt. (Bóka, 2004:14) A keresztes hadjáratok egyben kialakították a keresztény európai felsőbbrendűség eszméjét és az irodalom eszközeivel is a végletekig hirdették azt. (Arató-Koller, 2013:18). Dante Színjátékában nem tehet nem említést az általa ismert mohamedán személyekről. Kénytelen, azonban, őket a Pokol szereplői közé sorolni, hiszen nem keresztények. Dante maga is tesz különbséget, nem titkoltan tisztel és elismer némely muzulmán történelmi személyt. A Pokol Tornácára, a Limbusba, a legnagyobb ókori filozófusok körébe helyezi Szaladint, egyiptomi szultánt, méltatván nagyságát, Averroest, az ibériai születésű filozófust, Arisztotelész munkásságának tisztelőjét, és Avicennát, perzsa orvost, gondolkodót.
„Mind őt csodálák, mind csak őt dicsérék;
láttam közöttük Plátont, Szókratészt,
kik többieknél közelebb kisérék.
Demokritoszt, ki száműzé az észt,
és Empedoklészt, Anaxagorászt,
Thalészt, Heraklitoszt, Diogenészt,
Zenót, s ki leirt minden kvalitást,
Dioszkorideszt: s Linuszt, Orpheusszal
Tulliuszt s Senecát, az etikást;
mérő Euklidészt, Ptolomeusszal
Hippokratészt, Galénuszt, Avicennát
s Avveroëszt a Kommentáriussal.
De mindhiába koptatnám a pennát:
sürgetni már érzem a hosszú témát,
s nem lehet mind leírni, mit a szem lát.”
Pokol: a Pokol tornáca IV ének
A Pokol 28. énekének 9. bugyrába, a viszályt szító és hitszakadást okozók közé sorolja Mohamedet és Alit, kiknek büntetése testük felnyitása, hogy kilógjanak belső szerveik.
„Lába közt lógtak belei a földig;
mája kilátszott, s a zacskó, a ronda
melyben az étel sárrá zöcskölődik.
S míg merőn néztem, elmerülve gondba:
visszanéz, s két kézzel széthúzza keblét
és: „Nézd, hogy tépem testem!” – sírva mondja –
„Nézd Mohamedet, mily csunyán repedt szét!
És nézd Alit mellettem: hajtól állig
hasított arca elrontotta kedvét.
S mind, aki csak így megszaggatva jár itt,
szakadásnak volt földön okozója,
mi itt örök kárhozatára válik.”
Pokol, Huszonnyolcadik ének, Mohamed és a fejetlen ember
Az itáliai reneszánsz egyik legmodernebb, legszabadosabb szerzőjénél Boccaccionál is találkozhatunk muzulmán szereplővel. A Dekameron formai és műfaji jellegzetessége többek között merít az Ezeregyéjszaka meséinek, novellákból formált próza regényéből. Az első nap harmadik novellája A zsidó Melkizedek a három gyűrűről mondott elbeszélésével megmenekedik ama nagy veszedelemből, melyet Szaladin tervez ellene címmel, Szaladint, mint pompázatos, végtelenül gazdag, és igazságos uralkodónak írja le, aki tékozló életet él ellenben a zsidó Melkizedekkel.
„Szaladin, ki oly igen vitéz ember volt, hogy nem csupán egyszerű emberből Babilónia szultánjává lett, hanem azonfelül számos győzelmet aratott a szaracén és keresztény királyokon.”
Boccaccio: Dekameron, 1. nap, 3. novella
Számos tulajdonság, jellemzés szerepel e művekben, amelyek a későbbi sztereotípiáknak, közhelyeknek gyökeret vethettek.
Már az érett reneszánsz képviselője Ludovico Ariosto (1474-1533), főművének az Őrjöngő Lóránt c. eposzt tarthatjuk, melyen több, mint 25 éven át dolgozott. Az eposz, Matteo Maria Boiardo Szerelmes Lóránt (1483) című művének folytatása, átírása. Lóránt, az eredeti toszkán verzióban Orlando, vagyis a francia Roland név megfelelője, itt már inkább emberi, néhol ügyetlen cselekedettekkel próbál hősködni. A késői reneszánsz újra felveti a keresztes hadjáratok témáját, a Nagy Károly- mondakörhöz való visszakanyarodás egyre nagyobb aktualitást nyer a sorok között olvasók számára. 1453. május 29-én Konstantinápoly elesett, az Oszmán Birodalom Ariosto életében már Bécs kapuinál sorakozik. Egyértelműen iszlám fennhatóság alá került Kelet-Európa és a Balkán-félsziget. Ariosto művében a lovagepikához hasonlóan felszínre kerül a keresztény felsőbbrendűség, mint egyedüli igaz út; az ellenség képében pedig „afrikai”, „barbár”, „mór”, „pogány” jelzőkkel illetett muzulmánokkal találkozunk. (Pál, 2005:339) A cselekményben új fordulat a megtérés kérdése. Szerelmi szálakat is magába foglaló eposz egyik párja Ruggiero és Bradamante, míg előbbi mór, mégis pozitív szereplővé válik, miután szerelmese, Bradamante keresztény hitre téríti. Boldogan csak így élhetnek, vegyes házasság szerencséjét és lehetőségét egyértelműen kizárja a társadalom, mind a műben, mind a valóságban. Minden együttműködést kizáró ellenségeskedés mégsem találunk a műben, sőt egy pogány és egy keresztény lovag össze is fog, hogy a mindkettejük által szeretett Angelikát megtalálják.
„Mennyivel okosabb, ha te is szereted,
Hogy velem jössz, s magad’ az útjába veted,
Hogy segítsz elérni, és letartóztatni,
Mielőtt nagyon is el talál szaladni.
Ha egyszer kezünkben a hölgy, kit akartunk:
Hogy melyőnké legyen, döntse el jó kardunk!
Máskülönben, nem t’om, akár meddig fáraszt
E harcz, mi követné végre is, mint kár azt.
Nem volt ínye ellen e szó a pogánynak,
Igy a birkózással mostan felhagyának,
És léptek azonnal oly fegyverszünetre.
Harag és gyűlölség úgy el lőn feledve”
Ariosto: Őrjöngő Lóránt, Arany János fordítása 1. ének 20-21.
Az angolszász reneszánsz nagyját, William Shakespeare-t is megérintik a különböző vallások képviselőinek tulajdonított jellemzők. A velencei kalmár c. komédiában az uzsorás zsidót ábrázolja, míg az Othello, a velencei mór című tragédiájában egy muzulmán harcos a főszereplő. A mór, bár a velencei dózse szolgálatában áll, mégse tudja levetni ösztönös énjét. Othello pogány ábrázolása, a düh és a féltékenység szinonimája lett a világirodalomban. Az igazi főszereplő talán inkább Jago, mintsem a Mór, de ahol Jago ravasz, ott Othello megvezethető, ahol Jago taktikázik, ott Othello elveszti az eszét és megöli Desdemonát. Egyben üzenet is a mű, két kultúra közti különbséget még a szerelem se hidalhatja át, a másik kultúrájú, vallású személy kiismerhetetlen, megbízhatatlan, sőt, akár az Othello-ban is gyökerezhet a muzulmán férfiak nő-féltése, a féltékenység, a házastárs tulajdon szintre való süllyesztésének sztereotípiája. Othellot, a tragédiában kuruzslónak, ördögnek tekintik, származása, bőrszíne és szokásai alapján.
„Most épen most, egy rút fekete kos
Most lopja meg fehér bárányodat.
Kelj fel hamar! Veresd meg a harangot,
Ébreszd fel az alvó polgárokat,
Különben maga a fekete ördög
Tesz nagyapává.”
Shakespeare: Othello, a velencei mór, I. felvonás, 1. szín
Törökök ábrázolása a barokk korban
A manierizmus és a barokk korszakát túldíszítettség és eltúlzott hősiesség jellemzi. Kiteljesül az ellenreformáció, az inkvizíció, a jezsuita rend, amely hamar kiterjeszti befolyását és a katolikus felsőbbrendűség eszméjéből származó hatalmát az Új Világban is. Európa egy része, a Magyar Királyság keleti fele tartós oszmán fennhatóság alatt áll, aminek következtében európai dinasztiák közti összefogás megalakítja a Szent Ligát. Mind katolikus, mind protestáns prédikátorok a törököt úgy tekintik, mint „az élő Isten ostora és az mi gonosz bűneinkért reánk bocsájtott haragja”. (Romsics, 2004:81) Az irodalomban véglegesen is megmerevedik a török ellenesség toposza. „A keresztes hadjárat eszméjét a történelem során azonban később is mindig elővették, ha a török az európai területek ellen támadott. Így, „a török mint a kereszténység ősi ellensége”, valamint „a török elleni keresztény összefogás gondolata” az európai történelem sajátos toposzává vált. E toposz esetében egy régi, határozott gondolati tartalommal rendelkező eszmének, a szent háború eszméjének állandó nyelvi formává rögzüléséről volt szó. Egyúttal emocionális tartalmat is közvetített, mely az oszmánoktól való kritikus távolságtartást követelt.” (Bóka, 2004:14-15)
Nagy Szulejmán uralkodása alatti oszmán terjeszkedés valamennyi Földközi-tenger partján fekvő államra súlyos hatással bírt, különösképpen Velencére, mely birtokai nagy részét elveszti és a Pápai Államtól vár segítséget. A lepantói győzelem (1571) csak ideiglenes nyugalomra adhat okot. Az itáliai barokk nagy szerzője, Torquato Tasso eposza témájának az első keresztes hadjáratot, Jeruzsálem elfoglalását választja, mintegy aktuálissá avatva művét. A keresztény hőseposz, A megszabadított Jeruzsálem megfelelő példát nyújt a korszak ábrázolására. Az ellenreformáció jegyében, a szentek, a miszticizmus megannyi megjelenésével ábrázolja a keresztes háborúban Jeruzsálem kapuinál állomásozó keresztény tábort. E tábort egy meseszerű egység és összetartás jellemzi, amellyel szembe állítja a pogány, eretnek tábor megosztottságát. A szerző talán ezzel akarta sürgetni a kereszténység újra egységesülést a közös ellenség támadásának árnyékában. „A csodás elem is a kereszténységhez kapcsolódjék: a vallás megengedi az Isten, az angyalok, a szentek csodáinak, a Sátán mesterkedéseinek bemutatását, s a népi hiedelem szerint „valószínű” lehet a varázslat, a démonok és a boszorkányok szerepeltetése; a pogány mitológia kellékei is értékesíthetőek a keresztény hit törvényeinek alávetve.” (Király, 2013:513) Csak az egyik fél ügye lehet igaz és dicséretes, így Tasso művében kizárt bármilyen békülési folyamat. A pogányok ereje nem a hitükben van, hanem a viszályszításban, csupán a közös ellenfél és Jeruzsálem falai tartják őket egységben. Tasso művében az arabok kegyetlenek, nincs esély olyan békülésre, mint azt Ariosto művében láthattuk, kiemelten kezeli Szulejmán kegyetlenségét:
„Szolimán arab vezér szintén fölkiált, égre emelvén kezeit: „Oh, te ki ily dühre gerjeszted szivemet, nem is vagy ember, noha emberi alakban mutatkozál, — ime követlek! elmegyek a hová unszolsz! hegyeket csinálok, hol most sík van, hegyeket leölt, megsebzett emberekből; vérfolyamokat csinálok”
Tasso, IX. 12.
A szaracénok pokoli mesterségeskedésekbe fognak, de nem tudják legyőzni a tökéletes keresztény hőst, Goffredot, kinek célja „a tévelygő társak megtérítése a szent zászlók alá”. (Király, 2013:513) A keletiesség ábrázolását Tasso esetében is a meseszerűség szolgálja, például az alvilági erők által küldött Armida szépsége, csak Seherezádéhoz fogható, megbabonáz minden férfit; Clorinda amazon szaracén harcos nő, kibe Tancredi, keresztény lovag, reménytelenül beleszeret. Tancredi nem ismeri azonban fel szerelmét a lovagi páncél alatt, megküzdenek egymással és sorsukkal, a párbajból „természetesen” a keresztény férfi győzedelmeskedik. Clorinda halála előtt arra kéri Tancredit, hogy keresztelje meg őt, így bátran szállhat a mennybe. A szerelem itt is csak megtérés által válik elfogadhatóvá a cenzúra és az európai erkölcs számára. Párbajuk, és Clorinda ledöfése (nem kevés erotikus áthallással) nagy kulturális hatást tett kora és későbbi olvasóira. Monteverdi meg is zenésítette Tasso verseit.
„Barátom, győztél: én megbocsátok, bocsáss meg
te is, ne a testnek, mely semmitől sem fél,
a léleknek igen: érte imádkozz, s adj nekem
keresztséget, mely minden vétkem lemossa”
Király Erzsébet fordításában Tasso: Clorinda és Tancredi párviadala XII ének, 64-68
A francia barokkban is visszatér az arabok elleni, kora középkori harcok toposza, Pierre Corneille 1637-ben adja ki a Le Cid című művét, melyben kiteljesedik a spanyol-arab háború lovagjának figurája. (Pál, 2005: 370)
A Felvilágosodás kora
A francia forradalmat követő polgári jogokért folyó küzdelemben a racionalizmus mindinkább felülkerekedik a mindent átható vallásossággal szemben. A XVII- XVIII. század folyamán Konstantinápolyban, Isztambulban már állandó francia követség működött. (Bóka, 2004:77) A Porta ekkora már nem a háborúzásról szólt, főleg Buda felszabadulását követően, hanem az európai diplomáciai élet szerves részét képezte. E történelmi háttér szerint változott a törökök irodalmi és európai megítélése is az 1700-as évektől kezdődően. (Bóka, 2004:77) Az utazások időszaka volt a Felvilágosodás, a kulturális nyitottságé, a befogadásé, legalább is az arisztokrata és művészi körökben. Híres utazók voltak Chadrin, Du Mont, Tavernier, Pitton de Tournefort, d’Arvieux márki és De la Motray. (Bóka, 2004:76) Írásaikban beszámoltak az Oszmán Birodalomban, Perzsiában és Indiában megtett útjaikról, az ottani szokásokról, ételekről, vallásokról. Európa lakói egyre többet olvasnak, és ezeken a beszámolókon keresztül megismerik a háremek egzotikus világát, a szultán despotikus hatalmát, a ruhák színességét, a csodásnak tűnő keleti világot. Ezek a művelt, előkelő tudósítók „az ellenkezőjét írják le annak, amit korábban állítottak és hittek az ázsiai emberekről. Számukra a keleti ember már egyáltalán nem tudatlan barbár, hanem szép, szellemes és ötletes, képzelőerővel és intelligenciával rendelkezik, dicsőségvággyal teli.” (Bóka, 2004:76) A Felvilágosodás korszakának velejárója, az európai ember felsőbbrendűség érzete is, amely a rabszolgatartás és a gyarmatosítás ideológiai alapját biztosítani fogja. (Arató-Koller, 2013:11)
Európa kereskedelmi kapcsolatai révén egyre több újdonsággal találkozik. Az Oszmán Birodalomból hozzák be a tulipánt és válik az Hollandia kincsévé, és – bár erkölcsileg ellenzik Európában -, megnyílnak az első kávézók. A társadalom megismerkedik a kávéval, a vízipipával és a dohánnyal. „1700-ra a kávé és a dohány egész Európában elterjedt. Londonban 1652-ben plakátok hirdettek, hogy a kávé veszedelmes, mert az iszlám vallásra való áttérésre csábítja az angolokat. 1674-ben a londoni asszonyok petícióban tiltakoztak a kávézás ellen, azt állítva, hogy férjeik az idő nagy részét a kávéházakban töltik, majd hazaérve képtelenek házastársi kötelességeik teljesítésére.” (Jakab, 2014:45) A török szokásos divatba jövését megannyi irodalmi és képzőművészeti alkotás tanúsítja, köztük Molière török szertartási jelenete az Úrhatnám polgár című komédiában, illetve Mozart Così fan tutte című vígoperájának első felvonása is kávéházban játszódik. (Gaiduk,2003:165)
A romantika kora
A XIX. század a nemzetállamok kora, végig söpör a forradalmi hullám Európán, majd megszületik a német és az olasz egység, létrejön a Kiegyezés és az Osztrák-Magyar Monarchia. A nemzet irodalmak egyre inkább történelmi példákból merítenek saját történeti nagyságukat bizonyítva. Walter Scott, a modern történelmi regény atyjának fő művei visszatérnek a keresztes hadjáratok toposzához, ide tartoznak a Keresztes vitézek- Jegyesek és a Talizmán, Oroszlánszívű Richárd c. regények. A gyarmatosítás következtében egyre szorosabb kapcsolat születik a földrészek és a kultúrák között, igaz a jelenség markánsabb része Indiát és a Távol-Keletet érinti. Napóleon 1798-as egyiptomi hadjárata szimbolikus értelmet nyer, jelzi a kapcsolatok nemzetközi rendjének megváltozását. „A korábban domináns szerepet játszó iszlám civilizáció helyét a nyugati civilizáció vette át, az iszlám civilizáció pedig egyfelől perifériára szorult, másfelől pedig alárendelt, aszimmetrikusan függő helyzetbe került a nyugati civilizációtól.” (Rostoványi, 2004:58)
Az operák világában is a Kelet világa válik érdekessé, bár nem választanak iszlám témákat, a térségre felhívják a figyelmet.[3] Victor Hugo Keleti énekek (1829) címmel adja ki verseskötetét, reagálva a kor egzotikumhoz való vonzódására. A keleti, arab- perzsa egzotikum megjelenik Alexandre Dumas Montecristo grófja című nagysikerű regényében. Az Ezeregyéjszaka meséinek gazdagsága és a titokzatosság világa jelenik meg benne, a tenger és Szindbád toposzának kiteljesedésével vegyítve az igazságot, a szerelmet az 1800-as évek Franciaországában.
Számtalan leírást találunk a regényben:
„Levette szeméről zsebkendőjét, és szembetalálta magát egy harmincnyolc-negyven éves emberrel, aki tuniszi öltözéket viselt, vagyis piros sapkát, hosszú kék selyembojttal, arannyal hímzett fekete posztómellényt, vérvörös, széles és bő bugyogót, ugyanolyan színű és ugyancsak arannyal hímzett harisnyát és sárga papucsot. Gyönyörű kasmírkendő övezte derekát, és övébe kis hegyes és görbe handzsár volt tűzve. Bár feltűnően sápadt, mégis igen szép volt az arca. Szeme élénk és átható tekintetű. Orrának egyenes vonala csaknem egybeszaladt a homlok vonalával. Ez tiszta görög típusra vallott, foga fehér, akár a gyöngy, és csodálatosan ragyog elő fekete bajusza alól.”
„Az egész szoba falát arany virágokkal hímzett, karmazsinvörös török szövet takarta. Egy egybenyílóan elhelyezett dívány fölött aranyozott, ezüsthüvelyű, drágakövekkel kirakott markolatú arab fegyverek díszlettek. A mennyezetről velencei üvegből készült, művészi formájú, színes lámpa függött, a padlót török szőnyeg borította, amelybe a láb bokáig belesüppedt. Függöny fedte azt az ajtót, amelyen át Franz belépett, és egy másik ajtót is, amely egy következő szobába vezetett. A másik szoba pazar fényt árasztott.”
Dumas, Montecristo grófja Második könyv, első fejezet
A század második felében inkább realista stílusú művekkel találkozunk, a századfordulón a dekadencia irodalma vezet át a szimbolista költészetbe. A művészek egyre inkább deviáns életformát élnek, elterjed az ópium használat, a kiábrándultság, tovább mélyülnek a társadalmi feszültségek. Megnő az érdeklődés a keleti filozófiák, vallások iránt, tekinthetjük erre való utalásnak Nietzsche főművének tartott Így szólott a Zarathustrat (1883-1885), melyben a perzsa vallásalapító tulajdonságait vetíti magára a filozófus. A századforduló művészetében keletiesnek mondhatjuk az aranyozott, virág díszítésű szecesszió alkotásait. A XX. századra jellemzően „a Nyugat részéről már ekkor határozottan érzékelhető volt egyfajta „küldetéstudat”, sajátos „civilizációs küldetés”, amely a nyugati civilizáció és kultúra „felsőbbrendűségének” bázisán az alacsonyabb rendűnek, sokak által kifejezetten barbárnak tekintett iszlám világot próbálta meg „civilizálni”.” (Rostoványi, 2004: 63)
Török ábrázolás a magyar irodalomban
Kivételesen gazdag a magyar irodalom is török ábrázolások terén, hiszen a történelmi kötődés leképeződése népszerű téma volt minden képzőművészetben. Balassi Bálint, vitézi költészete a török veszély árnyékában teljesedett ki, életét az esztergomi ostrom során vesztette el. Tinódi Lantos Sebestyén, Török Bálint szolgálatában állva dalolta el a török elleni csaták menetét. Tassoval gyakran párhuzamba állított Zrínyi Miklós vallásos hőskölteményével, a Szigeti veszedelemmel állított emléket dédapja szigetvári küzdelmének. Munkásságának, katonai felkészültségének fontos eleme Az török áfium ellen való orvosság c. műve. A preromantika képviselőjének tekinthető Csokonai Vitéz Mihály Konstancinápoly c. versében szépen szemlélteti a török Porta jellegzetességeit:
„A szemfűl heréltek utánad zúdulnak,
Jer más oldalára a fénylő Stambulnak.
A roppant templomok, nézd, miként kérkednek
Nevével a bennek lakó Muhamednek!
Amelyekbe sok szent bőgéseket halla
Az ezekben igen gyönyörködő Alla,
Ki örűl, hogy nevét a felhőkre hányja
Zőld selyem turbánban fénylő muzulmánja,
S könyörűlvén hozzá esdeklő táborán,
Szentebb lesz az ilyet ígérő Alkorán.”
Csokonai Vitéz Mihály: Konstancinápoly, részlet
A XIX. század, talán leggazdagabb százada a magyar irodalomnak. Gárdonyi Géza, Egri csillagok című regénye nemcsak megfelel a kor történelmi regény elvárásainak, hanem méltóságteljes emléket állít Eger vár védelmezőinek, sőt, színes részletességgel ábrázolja a törökök társadalmát, szokásait, életmódját, ruháit. Gárdonyi pontos leírást ad a janicsárokról, az isztambuli Héttoronyról, a síiták és szunniták kapcsolatáról, a dervisek táncáról, a talizmánok szerepéről, az „ezeregyéjszaka” lényegéről. (Gárdonyi, 1971:168, 200, 237) A törököt a regényben, természetesen, az ellenség szerepében találjuk, mint „országpusztító fenevad” (Gárdonyi, 1971:52). Gárdonyihoz hasonlóan, alapos és felkészültségét bizonyító regényeket vet papírra Jókai Mór. Nagyszerű leírásokat találunk a korszakról a Török világ Magyarországon (1853), Janicsárok végnapjai (1854), de feltűnik dúsgazdag török szereplő, Ali Csorbadzsi az Aranyemberben is, számos arab toposszal, mint a barlang és a sziget. A századforduló magyar irodalmában egyértelműen keleti motívum átvétele, Krúdy Gyula Szindbád novellái, melyek nemcsak tematikailag, de szerkezetileg is nagyban hasonlítanak az Ezeregyéjszaka meséihez.
Milyen kép is él a fejünkben?
XX. századi, illetve kortárs irodalmi példákkal nem élek, azért sem, mert globalizált világunkban sokkal több képet, elképzelést alakítunk ki televíziós, multimediális információáradat alapján, mint amennyit szépirodalmi művekből. Ez nem jelenti azt, hogy egyre sokszínűbb, multikulturális társadalmunk nem képeződik le a művészetekben éppúgy, ahogyan századokkal ezelőtt. Rövid áttekintésemben csak a szépirodalmi művekre összepontosítottam, ám filozófiai művekben, korabeli újságokban, levelezésekben, jelentésekben is számtalan az iszlám kultúrához kapcsolódó feljegyzésre bukkanhatunk. Összegezve azt láthatjuk, hogy kollektív európai tudatunkban az iszlámról két féle kép él, mint kulturális- történelmi örökség: a „barbár” típusú ellenségkép és az egzotikus, vonzó mesevilág. Mindkettő túlzó és hamis kép. Ékes bizonyítékai annak, hogy jobb, ha a megismerés vágya ösztönöz bennünket és nem fogadjuk el a sztereotípiák leegyszerűsítő képeit. Ha magunk próbálunk meg felfedezni egy kultúrát, akkor valami sokkal valóságosabbat és értékesebbet fogunk találni.
Jegyzetek
[1] A magyar nyelv sokszínű török ellenes, törököktől való félelemre utaló mondással, gyermekdallal rendelkezik, pl.: „Katalinka szállja el, jönnek a törökök”.
[2] Néhány példa említésére: Olaszországban nagy sikert aratott krimi szerző, Andrea Camilleri Agyagkutya c. regénye, Woody Allen Hétalvó c, filmje.
[3] Verdi Aida c. operájának ősbemutatóját Kairóban tartják, ám a közhittel ellentétben nem a Szuezi-csatorna megnyitására készült. Keleties témákkal foglalkozik a zsidóság rabságát feldolgozó Nabucco. Puccinit is a Távol-Kelet vonzó, Európában épp divatos világa fogja meg, a Turandot és a Pillangókisasszony komponálásában.
Felhasznált irodalom
Alighieri, Dante: Isteni színjáték. http://mek.oszk.hu/00300/00362/html
Arató Krisztina- Koller Boglárka (2013): Képzelt Európa. Budapest, Balassi Kiadó
Ariosto, Ludovico: Őrjöngő Lóránt. In: Arany János: Ariostoból, fordítási részlet http://hu.wikisource.org/wiki/Ariostob%C3%B3l
Boccaccio, Giovanni: Decameron. http://mek.niif.hu/00300/00334/html/
Bóka Éva (2004): Európa és az Oszmán Birodalom. Az európai egységgondolat politikai eszmetörténetének kezdetei. Budapest, L’Harmattan
Csokonai Vitéz Mihály: Konstancinápoly. http://mek.oszk.hu/00600/00636/html/vs179403.html
Dumas, Alexandre: Monte Cristo grófja. http://mek.oszk.hu/00300/00374/html/
Gaiuduk, V. Ilya (2003): The Great Confrontation. Europe and Islam through the Centuries. Chicago, Ivan R. Dee
Gárdonyi Géza (1971): Egri csillagok. Budapest, Móra
Huntigton, Samuel P. (2001): A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Budapest, Európa.
Ippolito, Benedetto: L’influenza della cultura araba sul mondo latino medievale. http://www.treccani.it/scuola/tesine/arabi_e_filosofia/13.html
Jakab Károly (2014): „Turbán, tugra, tulipán. Oszmán- török sajátosságok”. Rubicon, Vol. XXV. no. 275. pp. 41-45
Király Erzsébet (2013): „Torquato Tasso és eposza”. In: Tasso, Torquato: A megszabadított Jeruzsálem. Budapest, Szent István Társulat
Lewis, Bernard (1993): Islam and the West. New York, Oxford University Press Inc.
Lo Jacono, Claudio (2010): „L’Islam: Abbasidi e Fatimidi”. In: Eco, Umberto (szerk.) (2010): Il Medioevo. Barbari, Cristiani, Musulmani. Milano, Encyclomedia publisher Srl.
Lo Jacono, Claudio (2010): „Maometto e la prima espansione dell’Islam”. In: Eco, Umberto (szerk.) (2010): Il Medioevo. Barbari, Cristiani, Musulmani. Milano, Encyclomedia publisher Srl.
Pál József (szerk.) (2005): Világirodalom. Budapest, Akadémiai Kiadó
Resconi, Stefano: Maometto- personaggio nel contesto. http://riviste.unimi.it/index.php/DoctorVirtualis/article/view/3437/3606
Romsics Ignác (2014): „Mohács emlékezete”. Rubicon, Vol. XXV., no. 275 pp. 70-81.
Rostoványi Zsolt (2004): Az iszlám világ és a Nyugat. Interpretációk összecsapása, avagy a kölcsönös fenyegetettség mítosza és valósága. Budapest, Corvina
Rostoványi Zsolt (szerk.) (2010): Az iszlám Európában. Az európai muszlim közösségek differenciáltsága. Budapest, Aula
Shakespeare, William: Othello, a velencei mór. http://mek.oszk.hu/04500/04590/html/magyar.htm
Szerb Antal (1987): A világirodalom története. Budapest, Magvető Könykiadó
Tasso, Torquato: A megszabadított Jeruzsálem, Király Erzsébet fordításában https://sites.google.com/site/laxeva/lax%C3%A9vaoktat%C3%A1sianyagai