Pambazuka, az én mesehősöm

„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg vadász. Pambazuka volt a neve.” – Feküdj le, Nala, neked mesélek. Ne lökd le a takarót! Kérsz még tejet? Jó, melegítek még egy keveset. Itt is van.

Szóval, egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg vadőr. (Legyen inkább vadőr, az nem olyan erőszakos.) Pambazuka volt a neve. – Nem, már nem megyünk ki a szobából. Maradj itt a kiságyban, én pedig ülök a szélén. Na, most figyelj kérlek, Anya mesél. Jaj, ugye felvettük az éjszakai pelust? Igen? Nagyon jó. Nem, nem megyünk át a másik szobába Daddy-hez, mi már megyünk aludni.

Tehát, egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mezítlábas (csak, hogy mégse legyen annyira öreg) vadőr, aki az állatok nyelvén is értett. Pambazuka volt a neve. – Nem kell több tej? Hogy-hogy nem találod a nyugi cumit? Keressük meg! Plüss pingvin megvan? Ja jó, látom, igen, itt van. Ő is bepelenkázva és gondosan betakarva. Legalább rajta van takaró. Itt van a cumi, nézd! Akkor folytassuk a mesét, mielőtt Csimicsurri felsír! – Épphogy kimondtam, már fel is sírt.

Az ideális esti forgatókönyv az, ha Csimicsurri, – Nala immár 9 hónapos öccse -, alszik egy picit, addig gyorsan Nalát is elaltatjuk és aztán még egyszer, ha szükséges, ringatjuk a kicsit. Csimicsurri csintalanságában Nalán is túl fog tenni, ez már látszik. Nala már rohan is vigasztalni az öccsét. Aztán a maguk módján játszani kezdenek és már senki nem álmos, csak én. Fáradtan pedig nem megy a mesélés. Nem tudok kreatív lenni, se frappáns, nem tudok tanulságot bele szőni, igazából folytatni se tudom az első sor után.

Mikor Nalát vártam egyszer azt álmodtam, hogy mesét írok egy vadászról. Az arca és az öltözete olyan volt, mint annak az ébenfa szobornak, amit nagyapám hozott Afrikából közel fél évszázada és azóta figyel minket a szoba sarkából. Elneveztem Pambazuká-nak, ami szuahéli nyelven hajnalt jelent. Figyelem! Spoiler következik. Pambazuka beszél az állatok nyelvén és az egykori vadászból mára már a természet védelmezője lett, aki felveszi a harcot a gonosz orvvadászokkal és biztonságos utat mutat a vándorló csordáknak. A célom, hogy „duplavérű” gyermekeimmel minél hamarabb és minél alaposabban megismertessük – édesapjuk segítségével – Afrikát. A különböző epizódok más-más afrikai tájakon játszódnak: Pambazuka kalandozik a Kilimandzsáró lábánál és a Ngorongorokráterénél, elvegyül a mombasai és a lagosi forgatagban, meglátogatja a Nagy Tavak vidékét és a „robajló füstnek” ismert Viktória-vízesést, forró homok égeti a talpát a Piramisok felé vezető úton és a Kalahári sivatagban, sőt még pingvinekkel is találkozik a Jóreménység fokánál. Útjai során különös törzseknél vendégeskedik és izgalmas kalandokba keveredik. Pambazuka kénytelen-kelletlenül – törzsfőnöke utasítására – magával viszi faluja két legizgágább testvérpárját, Amakát és Kofit. A mesében természetesen afrikai ételeket és italokat fogyasztanak, így talán sikerül majd rábírni a mi gyerkőceinket is ezek megkóstolására. Megjelennek klasszikus afrikai társasjátékok, hangszerek, ruhadarabok, minden, ami a kicsik és kicsit nagyobbak számára érdekes és könnyen befogadható lehet. Daddy lesz a nem túl lelkes, de legalább autentikus segítségem a részletek kidolgozásában. Az afrikai hitvilágban oly jelentős mágia viszont szándékosan kimarad a történeteimből.

Jól hangzik, nem igaz? Az álomból való ébredést követően hirtelen felindulásomban, – a hitelesség kedvéért, nehogy véletlenül még tigrisekről is meséljek -, a TV-csatorna előfizetésünket is bővítettem. Nagy hassal fetrengtem és jegyzeteltem arról, hogy miként fröcsög a vér mindenfelé az impalát kvázi egyben lenyelő krokodil csattogó állkapcsából, miként marcangolják szét zsákmányukat az oroszlánok, hogyan halnak szomjan a vándorló csordák túl fiatal, túl idős, túl gyenge tagjai. Néztem dokumentumfilmet az orvvadászatról, az illegális állatkertekről, a természet és az erőforrások kizsákmányolásáról, a sok kegyetlenségről, kínzásról és igazságtalanságról. Nincs az a mese, ami mindezt széppé teszi, gondoltam. Félre is tettem az ötletet. Aztán rádöbbentem, hogy az életet, annak puszta valóságában bemutató természetfilmekben azt is láttam, ahogy a várva várt eső lezúdult a szétrepedezett földre, ahogy egy bimbó hirtelen kipattant és csodálatos virág nyílt belőle, mely felfogta az esővizet és megitatta a milliószínű kismadarat. És láttam, ahogy a nőstényoroszlán megtalálta az elcsatangoló kölykét, és ahogy egy lapátfülű róka békés helyet talált, bevackolta magát és életet adott kicsinyeinek, és ahogy az újszülött antilop rögtön lábra állt miközben anyja még mázát nyalogatta, ahogy kis elefántok botorkáltak szüleik lábai között, vakon bízva abban, hogy azok tudják az utat. Láttam az élet körforgását, láttam villámlást és veszélyt, majd megláttam a szivárványt. Láttam a Gondviselést.

A jó mese erről az életről szól. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy én nem tudok mesét írni. Ahhoz ismerni kell a gyermeki képzelőerőt, és annak húrjain keresztül kell feloldani és megválaszolni kérdéseiket, kétségeiket. Meg kell hozzá találni a megfelelő nyelvezetet is, ami leköti a figyelmüket. Ehhez nem elég a három kismalac és a farkas előadásom. A röfögés, vinnyogás, ház elfújás csak hatalmas kacagást vált ki. De mélységet és tanulságot beleszőni egy rövidke történetbe az túl nagy falat számomra. Most épp elég kihívás két picit altatni egyszerre: az egyiket ringatom, a másik haját simogatom. Közben a fáradtság hangjain beszélek és valahogy magát írja a mese. Mert talán csak nekem kell elhinnem, hogy nem számít se tér, se idő, nem kell mindent megmagyaráznunk a fizika törvényeivel, hogy vannak dolgok, amiket csak el kell hinnünk, el kell képzelnünk, amiket nem kell értenünk és nem is alakíthatunk, amiket csak hálával el kell fogadnunk.

Nem tudom melyikünk aludt el előbb.