Afrobaby lendületben, avagy milyen (is lehet) egy afroeurópai apa

Május 25-én ünnepeljük a Nemzetközi Afrika napot. Idén a Szívemben született Afrika Egyesület szervezett programot a kontinens iránt érdeklődőknek. Az Afrikáért Alapítvány kerekasztal beszélgetésére én is meghívást kaptam, mint jelképes örökbefogadó és támogató önkéntes. A rendezvény egyben kiváló alkalom volt arra is, hogy Nala lassacskán ismerkedni kezdjen egy kis afrikai zenével, dzsembé (djembé) dobszóval és a déli kontinensen humanitárius tevékenységet végző afrikai vagy Afrikát kedvelő magyar közösséggel. Elkötelezettek vagyunk az iránt, hogy minél inkább megismerje másik hazáját, hiszen gyökerei az Egyenlítőig nyúlnak. Ezért igyekszünk afrikai gyermekjátékokat, dalocskákat, meséket is behozni mindennapjaiba. (A mesékről majd egy külön bejegyzésben még írok.) A múlt szombati alkalomra végre felvehette a nagymamájától kapott egyik ruhácskát, így Afrobaby igazi ikwerreként (délkelet-nigériai törzs) varázsolt el mindenkit.

Hiába volt, persze, számos érdekesség a standokon, hiába voltak játékok, hiába volt Mummy a színpadon, Nalát csak a rohangálás, a lépcsőzés és valamelyest a dobszó kötötte le. Édesapját pedig ő, mert folyamatosan a nyomában kell ám lenni. Dadának mindez nem gond. Oda vannak egymásért. A kirekesztettség érzését leküzdve gyönyörködök abban, amint ez a pici lány lággyá varázsolja a közel két méteres, csupa izom, testépítő férfi marcona vonásait.

Dada büszke volt a rendezvényen jelenlévő afrikai férfiak előtt is a kislányára és arra, hogy ő gondoskodó, jelenlévő édesapa. Pedig, kevés a kisgyermekéről ilyen mértékben gondoskodó apa az ő tágabb értelemben vett hazájában. És sajnos, itthon is ritka – súgom meg. Tisztelet a kivételnek. Elmondása alapján, Afrikában a férfitól csak az anyagi feltételek, körülmények biztosítását és jó esetben a gyerekek (leginkább az elsőszülött fiú) taníttatását várják el, egyébként a gyermek nevelésből sok esetben csak fizikai bántalmazással veszik ki részüket. Kevés olyan példát látni, főleg a nála idősebb férfiak körében, ahol az apa kiveszi a részét a házimunkából, a bevásárlásból, a gyerekek ellátásából, különösképpen csecsemő- és kisgyermekkorban. Dada minden erejével azon van, hogy az afrikai és az európai modellt ötvözze, mindkettőből a jó részt magáévá tegye. Kezdettől fogva pelenkázta, fürdette, etette, altatta a lányát, játszik vele, minden délután viszi a játszótérre, de ezzel egy időben ragaszkodik az apai tekintélyéhez, sokszor ismételgeti, hogy ő nem a lánya legjobb barátja, hanem az apja és ily módon kötelessége nevelni is őt, nemcsak babusgatni.

Szomorú az is, hogy mások szemében családunk igazi „különcsége” talán nem is az, hogy egy afrikai férfiból és egy európai nőből áll, sokkal inkább az, hogy mi továbbra is egy családot, egy háztartást alkotunk. Sok az olyan eset (magyar szülők között is– teszem hozzá), ahol a külföldi apa eltűnt a gyermek életéből, vagy csak olykor-olykor látogatja őket, sőt olyanról is hallottunk, ahol bántalmazás miatt távoltartási végzés van érvényben. Az okokat nem vagyok hívatott keresgélni; jóllehet, ismerünk olyan esetet, amikor a hazai letelepedési érdek állt a családalapítás mögött, olyat is, amikor a negyvenes éveihez közeledő nő fejvesztetten spermadonort keresett a pesti éjszakában és olyat is, amikor csak egy futó kapcsolatba született a közös gyermek, miközben édesapa továbbra is folytatta bulizós- mutyizós- eltűnögető életmódját.

Jó magyar szokás szerint egy rossz példa is elég ahhoz, hogy általánosítsanak és minden hasonló felállásról máris kimondják a végítéletet. A képet csak egy-egy jó példa bemutatásával és hangsúlyozásával tudjuk valamelyest árnyalni, legalábbis törekszünk rá. De, mint ismeretes, ha fel is ismerik, hogy itt most nem a sztereotípiák nyernek megerősítést, arra is csak legyintenek, mondván egy fecske nem csinál nyarat.